Már nagyon régóta ismerted, s még régebb óta szeretted. Ti ketten voltatok a tökéletes pár. Hogy mióta? Isten sem tudta már. S egy meleg nyári nap után, ballagtatok haza lomhán. Jött az este, s a nap lement. Több pár is kéz a kézben ment. Elértetek a sínekhez, s te szorongva kaptál a szívedhez. Itt történt, itt vesztetted el egykori jegyesed, kit annyira szerettél, mint mostani kedvesed. „Semmi baj nem lesz, ő nem én vagyok!” E szavakkal csitítgatott. S mikor már az út felénél jártatok, mint akinek valami régen elfelejtett dolog jutott az eszébe. A fejéhez kapott, odaállt a peron szélére, és te eléje. S elkezdte, a már oly régóta várt szavakat sorolni: „Mondd kedves, nincsen kedved hozzám jönni?” S te önkívületben mondtál rá „IGEN!”-t De mikor már a gyűrű kezeden pihent, egy csapat suhanc jött sebesen, s te lesodortad a sínekre kedvesed. Ekkor az imént bemondott vonat érkezett, még csak nem is fékezett. Idő közben feljött a hold, s mindent ezüstös fénybe vont. Te még láttad szerelmed arcát, ahogyan a fájdalomtól s a meglepetéstő torzul át. És ekkor minden olyan gyorsan zajlott, egy gyors „Szeretlek!” Egy sikoly, s egy segítőkész kéz. S aléltan estél össze a rémülettől, a fájdalomtól. És a gondolattól: Két szerelmem vesztetem el ezen a helyen! És mikor másnap a kórházban tértél észhez, s a gyűrűdet nézted, elhatároztad: „Én többet nem megyek férjhez!” Kiengedtek, de gyógyszeres kezelésre rendeltek, s első utad az átokverte helyhez vezetett, mi kétszer törte össze a szívedet. S ott egy tucat gyógyszertől, mit suttyomban csórtál el az éjszakás nővértől, elaludtál szépen, halkan, hogy mikor a következő vonat vagy járókelő rádtalál, ott fekszel majd a gyilkos síneken, békésen, de holtan……

A sötét utcán egy leány sétál, s egy fiúra gondol ki mást ölel át. A mai reggelen még nem sejtette, hogy estére magányos lesz szíve. Milyen szép volt, reggel a nap ragyogott, s most már halványan ragyognak a csillagok. Már reggel várta az esti találkozást, nem sejtve, hogy az okoz neki szomorú csalódást. S mikor elindult arca vidám; nem gondolt rá, hogy talán ez lesz az utolsó délután. Egy órát várt a fiúra reménykedve, félve, de szíve megsúgta, hogy hűtlen szeretője. Mikor a fiú megjött, a lány vidáman borult nyakába. A fiú csak köszönt és nem mosolygott a lányra. A lány már érezte, hogy valami elkopott a fiú szeméből. A fiú hideg volt és csak ennyit szólt: -Nem.
A lány csak ült és önmagábanak, némán, halkan mondta: -De én szeretem!
Mikor a lány búcsúcsókért könyörgött, a fiú hátat fordított, s még el se köszönt. A lány még sokáig nézte, hátha visszanéz. Szerette volna még utoljára látni szép szemét. A fiú csak ment, és nem nézett hátra, nem törődött azzal, hogy a lány imádja. Most este van, a lány egyedül sétál, a fiúra gondol, ki nem nézett hátra. Szeretett volna örülni és feledni mindent. De a fiú szavától elkezdett sírni. Folytak a könnyei és nem gondolt másra csak a srácra, ki őt nem imádja. Ment az utcán és nem nézett se, előre se hátra, elszántan gondolt a nyugodt halálra: ha meghalna mindent elfeledne. Lassan de biztosan kiért az állomásra, onnan indult félve a halálba. Mikor a vonat alá ugrott nem érezte a fájdalmat. Elhallgatott örökre. Másnap a fiúhoz egy levél érkezett: "Szeretlek". Míg a fiú a levelet olvasta rájött, hogy nem tudja a lánytól elszakítani a szívét. S csak most érzett igazán megbánást. Lassan csordult a könnycsepp az arcán, és ő is elment az állomásra. Halála előtt megírta, hogy a lánnyal egy sírba temessék. A keresztre csak ennyit írjanak: EGYSZER VOLT EGY LÁNY,AKI HALÁLOSAN SZERETETT EGY FIÚT,AKI KÉSŐN ÉRTETTE MEG,HOGY VAN OLYAN SZERELEM, AMELY A SÍRIG TART

Volt egyszer egy kislány, egy szép fiut szeretett,de a fiu őt megcsalta, s könnyen nevetett. A kislány őt csak egyre várta, visszavárta kedvesét, de a fiu nemrég másnak adta a szívét. A kislány már nem tudott várni, a szép fiu nem jött el, ki kell a sinekre állni, hogy a vonat üsse el. Közeledik a gyors vonat, a kislány már tétovál, -Hátha holnap eljön még is, hátha újra vár- ...A gyorsvonat gyorsanfékez, megcsikordul a fék s egy - kettőre kitódul a sok-sok kiváncsi nép. A tömegben jön egy fiu, lesüti kék szemét, rápillant a kislányra s felismeri kedvesét. A kislány rápillant, kinyujtja két kezét, szomorúan néz rá, s felismeri kedvesét. -Tudtam, hogy eljössz egyszer, nem hiába mondtam én, mostmár tudom, mégis szeretsz, még is te vagy az enyém.- Lehanyatlik a lány feje, lehunnya két szemét s mire az orvos megérkezett a kislány már nem élt. A tömegből jön egy lányka, átfogja a fiu derekát, majd kedvesen szol hozzá. -Menjünk kedvesem tovább. -Nem megyek én innen tovább- szólt a fiu csendesen- őt szerettem tiszta szívből, ő volt az én kedvesem.

Egy tragikus eset,ami nem rég megesett.
Volt egy pár, mely szerelmes,szívük a szóra engedelmes.
Minden nap találkoztak,az életről együtt álmodoztak.

Lassan eltelt a forró nyár,szívüket hűsítette az ár.
A szerelem megmaradt,bár az idő elszaladt.
Egy napon veszekedtek,a dühtől mindketten reszkettek.
Egymáshoz bántó szavakat kiabáltak,a kezek most elválltak.
A szél egyre jobban fújt,a lányhoz egy kéz nyúlt.
Karját megfogta,egyre jobban szorongatta.
Hiába védekezett,testével reszketett.
Hirtelen elengedte,a szépet elfeledte.
A lányt erősen megütötte,akkor szívét is eltörte.
Gúnyosan mondta: nem kellesz,miattam többet nem szenvedsz.
Soha többé ne keress,engem Te ne szeress.
Megbánod, amit velem tettél,hogy ellenem vétkezni mertél.
A srác a földre esett,szavakat keresett?
Kérlek ne féljél,pár perce még szerettél.
A lábai elé borult,hibájából okult.
De a lány meg nem bocsátott,szavakkal átkozott.
Könnyek futottak végig az arcán,senki sem tudott segíteni bánatán.
Elindult hazafelé,csendesen nézett maga elé.
Otthon a szobájában sírt,könnyeivel nem bírt.
Úgy döntött nincs miért élni,a világtól nem akar félni.
Elvesztette szerelmét,vele együtt az életét.
Levelet írt,közben pedig sírt.
Ekképp fogalmazta meg gondolatait,a rég elmúlt álmait.
Megbántottál Kedvesem,tönkretetted szerelmem.
Nincs miért élnem,már a boldogságot nem remélem.
Ha majd értem szólnak a harangok,tudd, hogy most is Rólad álmodok.
Szívemet megsebezted,éelkemet rég elvetted.
Utolsó napomon nem leszel velem,fájni fog ez nekem.
Egyedül teszem meg az utolsó lépést,érzem belül a halálnak tépését.
Síromhoz ne merj közel menni,se könnyeket ejteni.
Ha majd egyszer hiányzom,már nem haragszom,
Gyere majd ki, nézd, mit tettél,tudom, hogy sose szerettél.
Mindig is imádni foglak,egyszer új világba hozlak.
Befejezte a levelet,aláírásként egy könnycseppet ejtett.
Vitte csendesen magával,de nem találkozott a halállal.
Felmászott egy szikla tetejére,szüksége volt minden erejére.
Utolsó pillantást vetett a tájra,emlékezett a szerelmes vágyra.
Könnyei patakként szaladtak,de ki nem apadtak.
Érted teszem,életem, elveszem.
A Nap szomorúan nézett,az Ő szíve is vérzett.
Lassan zuhant a mélybe,senki se látta a csendes éjbe.
Még most is üvöltötte szeretlek,soha nem feledlek.
Lelke a magasba szállt,az angyala a felhőn állt.
Meghalt érte,pedig senki nem kérte.
Meghalt!- a szél vitte,a srác el nem hitte.
Nem ment haza többé,a nyugalom az övé.
Barátai napokon át keresték,hisz ők mindig is szerették.
Egy csendes este megtalálták,de már vérben fagyva látták.
Kezében a levél megcímezve,szíve el volt vérezve.
Az írás olvashatatlan,szíve hontalan.
Egy őszi napon eltemették,végleg elengedték.
A koporsó hideg mint a jég,érte sírt az ég.
Valaki a kapuban várt,nem felejtette a szerelmes nyárt.
Talpig feketében,szerelme emlékében.
A temetőben csendben állt,a szomorúság a szemében hált.
Még most se tudja elhinni,hogy szerelme mért akart elmenni?
Végleg eltűnt, itt hagyta,szívét a halálnak adta.
Csendesen a sírhoz lépett,a fájdalomtól lelke égett.
A szemei bánatosak,az álmok fájdalmasak.
Kint állt, de meg nem tudott szólalni,szinte sóbálvánnyá változott, nem tudott megmozdulni.
Egész este, csak várt, hogy majd hozzá szól,nem értette, hogy már minden holt.
Egész este, csak a koporsóra könnyeket ejtett,s belül szerelméért reszketett.
Órák teltek el végül elmondta: szeretlek,de érted már semmit se tehetek?
Mért hagytál egyedül,csend csak fájdalmat szül.
A csendben egy hang suttogott,az Ő hangja szívében búgott..
Azt hitte csak képzelődik,csak a hangjára emlékezik.
Előlépett egy angyal, talpig fehérben.szíve még égett a pokol tűzében.
Tudtam, hogy eljössz értem Szerelmem,gyere fogd örökké az én kezem.
Azt hittem, el tudlak majd itt feledni,de lelkem súgja Téged kell szeretni.
Ezek voltak az utolsó szavak,ez volt a pillanat amikor összeértek az ajkak.
Jött a reggel, mennie kellett,kedvesétől könnyes búcsút vett.
A srác könnyei csak folytak,szívéhez az ördög angyalai szóltak:
Vedd el az életed,hisz még, mindig szereted.
Megtette az életét elvette.
Vére a földre hullott,szíve csakis hozzá húzott.
Újabb temetés, újabb könnyek,az angyalok ismét eljöttek.
Megölték magukat egy szerelemért,meghaltak egy szebb életért...

Oldal: békésen de holtan
remenytelen idezetek a szerelemrol - © 2008 - 2024 - meghatoidezetek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat